"Debreceni színész volt" - Ádámtól a magyar Kojak-ig...

Nagy eséllyel ismerted, vagy legalább hallottál róla. 
Szó szerint hatalmas ember volt, hatalmas lélekkel...
Éveken át nem tartozott kedvenc színészeim közé, nem csak nekem, sok embernek. Vele kapcsolatban el kellett érnem egy kort, hogy értékelni tudjam művészetét.  Bár egyike volt a legfoglalkoztatottabb színészeknek, és hangja hallatán azonnal tudtad, hogy "Kojak", valahogy nem az a fajta színész volt, akiért rajonganak a tinik, akiket megvárnak a művészbejárónál. 
Ő, Inke László általában a nagy darab, brutális figurát, a nyers embert alakította, ha volt negatív szerep a darabban - s melyikben nincs - szinte biztos, hogy azt a szerepet ő kapta. 
Persze a színész élete játék, mindent  tudnia kell. De azért azok a figurák mennek mindenkinek a legjobban, ami valahol találkozik saját egyéniségével.  Ezért aztán az ember úgy tartotta számon, hogy ő az a bizonyos fekete bárány, ő csak olyan "furcsa, hideg" ember lehet.
Beszéde, megjelenése rendkívül szuggesztív volt, tökéletes emberábrázoló képességekkel rendelkezett. Szerepeit élte, az alakított ember bőrébe bújt. 
Volt, hogy nem volt hajlandó felvenni a rá kiosztott jelmezt, mert úgy ítélte meg, hogy az nem passzol a szerep egyéniségéhez. . .
Kekeckedésnek hat, de ha valaki ennyire odafigyel minden részletre, az valamit jelez. 
Végtére is akkor is megkapná a pénzét, ha nem foglalkozna semmivel. Megtanulná a szerepet, korrekten leadná és kész. Itt kezdődik a mindenre kiterjedő igényesség. Hogy ha már csinálok valamit, akkor az tökéletes legyen. Legalább annyira, amennyire tőlem telik.
Úgy ismerték, hogy ő a pedantéria mintapéldánya. Mindig elegáns, pontos. Ez látszott színházon kívüli lényén is, színházon belül pedig a szerephez való hozzáállásán. 
Azt vallotta, hogy színpadon első a pontosság, aki ez ellen vét, az bűnt követ el. Pontosság, pedantéria, és maximalitás kell ahhoz, hogy jó legyen az előadás.
Már 35 éves korától csak Laci bácsinak szólították. Egyszerűen olyan "apás" volt. Bár kereken megmondta véleményét az ifjú színészek felé, de csak annyira, amennyit érzett, hogy elviselhet az illető minden gond nélkül, s nem bántja meg, nem taglózza le vele. Nem akart senkibe beletaposni,  csak terelgetni. 
Annak, hogy "bácsizták" - csak örült. Úgy vette, hogy ez a tisztelet jele.
Jó példa arra mennyire szerették, hogy amikor megkapta az Érdemes Művész kitüntetést, s az átvétel után épp hogy csak beesett A remény főpróbájára, akkor először a vezetők koccintottak - volna - vele, de ő kikérte magának, hogy nem ihat, mert dolgoznia kell, koncentrálnia, nem zavarhatja magát össze. 
Épp csak átöltözött, aztán már indult is a színpadra, hisz már szólították.
Belekezdett a szerepbe, de a megszokott válasz nem érkezett. 
Nem tudta mire vélni a dolgot, aztán az összes kolléga aki aznap jelen volt  elindult feléje egy szál piros szegfűvel a kezében.  
Nem értette hirtelen hová tegye a dolgot mindaddig, míg Kazimir Károly egy üveg pezsgővel meg nem érkezett, és felköszöntötte immár Érdemes Művészét. 
És ez a hatalmas ember elérzékenyült...
Aradon született Romániában - egy volt szomszédom nagybátyja volt - 1925. január 16-án, és immár 28 éve lesz, hogy eltávozott.  Jászai Mari-díjas, Érdemes, és Kiváló Művész.
1947-ben végzett a Főiskolán, amit akkor még Országos Magyar Színművészeti Akadémiának hívtak, s mint oly sok nagy színész ő is Debrecenben kezdte pályafutását.
Kiváló karakterszínész volt, és különleges hangja miatt kedvelt szinkronszínész is. 
Ironikus, vagy már inkább intrikus szerepekben tündökölt. 
Érdekes - nem gondolná az ember, hogy olyan szerepet is eljátszott kezdő színészként Debrecenben, mint Az ember tragédiája Ádámja...
Számos játékfilm, rádiójáték és tévéfilm őrzi emlékét. És ő maradt örökre a magyar Kojak...Forrás: Gyenes András Képes Újság Fotó: Film-Színház-Muzsika Évkönyve, IMDb
loading...

Megjegyzések